Második nap könnyes búcsú Birnbaumtól, a csodás kilátástól, s a Milka bociszagtól. Izgatottan készülődtünk: gyors vásárlás és már fordultunk is 110-es útra. Sokat olvastunk a következő állomásról, irány tehát Ausztria és egyben Európa egyik legcsodálatosabb panorámaútja, a Grossglockner.
Élmény a magas Alpokban
Karintia tartományból tehát pár kilométer és már Tirolban járunk, Lienz mellett. Ez nem tart sokáig, mivel ráfordultunk Stribach irányában a 107-esre… majd pár kanyar és újra Karintiába csöppentünk. Motoron utazva szerencsére nem észleljük az oxigén ritkulását, csupán az emelkedők száma sokasodik. A hegyek egyre magasabb és változik az idő, pár fokkal hűvösebb van. Beüzemeljük a kamerát, közben én is készítek videót a telefonnal, majd a nyakamban lévő fényképezővel képeket. Biztos, ami biztos, inkább legyen több 🙂 Az utazás közbeni fotózásnak, videónak egyetlen hátránya, hogy addig sajnos nem a tájban, hanem a képernyőben gyönyörködöm…
És végre! Megérkeztünk a Magas-Tauern Nemzeti Park egyik kapujához. Másik kassza a másik felén, mi a dél-nyugati oldalon hajtunk be. Motorral a belépő alig több mint 20 euró, autóval sem sokkal több. Ezért a napijegyért 48 kilométer panorámaúton közlekedhetünk, kilenc kiállítást nézhetünk meg és 7 tematikus túraútvonalat barangolhatunk be. Ha ezt végigjárjuk egy szusszal, akkor közel 30 hegycsúccsal találkozunk és 14 hegyi fogadóban ehetünk, ihatunk. Ja, és ezt naponta akár többször is. Azt azért megnézném, hogy ki tudja teljesíteni többször ezt a távot. Nekünk még így is kevés volt ez a nap, ide bizony többször kell visszajönni.
Alattunk a gleccser
A kapunál érdemes megkérdezni, hogy milyen idő várható. Előttünk sorra öltöznek melegebb ruciba a motorosok. Ha nagyon esik odafönt, akkor be sem engednek. Nekünk szerencsénk volt, még csak felhős az idő, bár érezhetően lóg az eső lába. Megvan a belépő, vágjunk akkor bele!
Lélegzetelállító már itt is a látvány, de ott fent leírhatatlan az érzés. Leparkolunk a Ferenc József magaslati kilátónál (Kaiser-Franz-Josefs-Höfe). Az autóknak mély- és magas parkoló az épületben, a motoroknak felfestett placc előtte. Július végén közel 100 kétkerekű között lavírozunk, alig találunk helyet.
Nézzük a gleccsert és a 3798 méter magas Grossglocknert. Nyugalom, csend, egy másik világban járunk. Ködfelhők kúsznak a gleccser fölé. Szerencsénkre mi akkor érkezünk, amikor a felhők még csak a hegycsúcsot veszik körbe. Istenien oxigéndús a levegő. Mellettünk távcső, mormotát keresnek a lelkes vendégek, meg néhány zergét. Hegymászót nem látunk a szemközti ormon, egyébként kedvelt hegymászóhely.
Gyönyörködünk a világ tetején és nagyon nem akarunk elindulni.
A Pasterze-gleccser 8 kilométer hosszú jégár-folyam. Az 1850-es évek óta felére zsugorodott a területe. Ez több mint valószínű az éghajlatváltozásnak is köszönhető.
Lefelé tartunk, a domboldalon számomra furcsa lények, felemás-lábú tehenek. Rendületlenül legelésznek, kérődznek és csodával határos módon nem gurulnak a mélybe. Van időm ezen gondolkodni, mivel meg kell állni – elkap minket az eső. Nem zuhog, de folyamatosan kopog a sisakon. Kameránkat sajnos most offra tesszük, pedig szép helyen járunk. Ezt sajnálom. Pár kanyar után ritkul a kopogás, video on és mi csak tovább gyönyörködünk. Biciklisek jönnek szembe bámulatos kitartással tekernek dombnak felfelé az esőben. Előttünk motorosok és autók, lakókocsik. Lassan halad a karaván, fő az óvatosság, ez most nem a száguldásról szól. Van valami ellenállhatatlan varázsa ennek a nyirkos motorozásnak.
Úton Svájc felé
Zell am See felé vesszük az irányt, még mindig Salzburg tartomány. Félve számolom az előttünk lévő órákat, most bizony hosszú szakasz következik. Az A12-es sztrádán hajtunk Innsbruck felé. Egyik leghosszabb napunk – majdnem 500 kilométer és reggel 9-től este 9-ig nyeregben a kilátóban töltött órákat leszámítva. Karintia újra, magyarokkal találkozunk egyik megállónál, ők is Olaszország felé tartanak, bár nekik még nincs szállásuk, ott keresnek. Jó az idő, semmit nem sejtünk az estéből. Aztán órák múlva megváltozik minden. Innsbruck után útfelújítás, leterelnek minket a jó kis GPS-es útvonalról. Egyik alagútban gyorsan esőruhát veszünk. Alagút előtt még felhős idő, utána már zuhogó eső. Megyünk a terelt konvoj után, szinte vakon. Órákig tart a manőverezés a vizes utakon. Monoton, de bírjuk valahogy. Még jó, hogy van beszélőnk – bár estére mindig lemerül. Végre Feldkirchbe érkezünk, itt lépjük át a határt Liechtenstein felé.
Herceg a várkastélyban
Titokban reménykedtem abban, hogy az alig 40 ezer főt számláló, Ausztria és Svájc közötti monarchia uralkodóját vagy legalább a kastélyát megpillanthatom. Este nyolc óra, kihaltak az utcák, csak posztmodern épületeket, mindentől eltérő design látunk. Az ország alig 20 kilométer hosszú szakaszán megyünk, fél óra alatt végigérünk a világ egyik leggazdagabb kis országán. Nincs kedvünk megállni még fényképezni sem, fél 9-ig a svájci szállásra kellene érnünk. Hát, ennyit a hercegségről. Vadúz fővárosa szinte egybefolyik a többi 10 településsel. Majd egyszer audenciát kérünk II. János Ádám főhercegtől 🙂 Már szürkül, amikor Svájcba érkezünk, szinte alig venni észre a határátlépést, itt sem találkozunk senkivel. Nászutunk második éjszakáján Grüsch településen egy sportszállón hajtjuk álomra a fejünket 10 óra körül, elég fáradtan.
https://www.youtube.com/watch?v=M_vCVNXLjNs
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: