Nászút két keréken – Hegyi kanyarok

Nászút két keréken

Közös életünk első nagy vállalkozása – az esküvői előkészületeket leszámítva – egyértelműen a nászút volt. Egy év alatt sokfelé jártunk, ám hosszabb időre most voltunk összezárva motoron és motelszobákban. Valahol tudtuk, hogy ez az igazi közös célunk, hobbink, életünk. Azóta nincs hétvége, hogy ne bújnánk a térképeket és terveznénk az újabb útvonalakat. 

A benzinen kívül igazából csak szabadidő és néha bátorság kell. S az, hogy a kevésbé komfortos helyzetek se zökkentsenek ki minket a vidámságól. Egy biztos: világkörüli útra nem megyünk – nincs az a mecénás vagy dollár-nagypapa, aki ebben támogatna – , s a közbiztonság is nagyon fontos.

Mivel a két kamasz szállítása nem megoldható két keréken – max. dupla oldalkocsis mocin -, a velük való nyaralást és kirándulást természetesen autóval tesszük meg. És egy kicsit mohók is lettünk, évente egy-egy nagyobb-távolabbi úti cél is ott a bakancslistán, erről majd később 🙂 Szó mint száz, a családi költségvetésből mindig megpróbálunk ezekre az álmokra is fordítani.

Megérkeztünk a kilátóhoz

A tavalyi motoros horvát tengerparti nyaraláson felbuzdulva döntöttünk úgy, hogy akkor most több napra vágunk neki a kanyarvadászatnak. Így kristályosodott ki a hatnapos osztrák-svájci-olasz túra képe. Szállásfoglalás a booking.com-on, térképnyomtatás, csomagok összeállítása – ez mind a férj dolga. Én általában az ötletelő vagyok, a kivitelező már inkább ő. De ez egy is van jól, nálunk ez a munkamegosztás 🙂

A nehézség csupán akkor adódott, amikor az oldaltáska méretét és limitált számát látva napokig álltam a ruhásszekrény előtt. Egyetlen szerencsém a nyári ruhatár kis helyfoglaló kapacitása. Egyet viszont megtanul ilyenkor az ember lánya: lemondani a felesleges dolgokról. És később rájönni arra, hogy az esőcucc többet jelent bármilyen flancos rucinál. 

Ahova a szem ellát – csupa zöld és kék

Az indulás hajnalán nem tudtam még, hogy mire vállalkoztunk, de ez így van jól. Izgatottan húztam a sisakot a fejemre, a kesztyűt a kezemre. A fényképezőgép már a határ átlépése után a vállamra került és ez így maradt az út végéig. A nagy ellenszéltől eltekintve kiváló képek készülnek sportfokozaton a hátsó ülésről 150 km/órás sebességnél. A férj hülyét kapna, ha minden 10 kilométernél meg kéne állni kattintgatni. Ám én rendes asszony vagyok s nem bonyolítom az életet. Zsebkendő, telefon a zsebbe,  természetesen ez utóbbit nem használom utazás közben. Soha nem vettem elő, nem néztem a térképet, nem készítettem videót és nem üzentem a gyerekeknek a messengeren. SOHA!

Karintia, Te csodás!

Első napunk első állomása a Wörthi-tó. A 16 km hosszú tó a Klagenfurti-medencében található a Karavankák hegylánc – Európa leghosszabb hegylánca Ausztria és Szlovénia határán – tövében. A déli parton egy félszigeten fekszik az 1500 lakosú Maria Wörth, a névadó zarándokhely. Itt megcsodáltuk a legmagasabb ponton fekvő gótikus stílusban épült Mária mennybemenetel templomot. Alig léptünk ki a napra, már egy esküvői menet vette birtokba a helyet. Előtte persze nem hagyhattuk ki a Pyramidenkogel nevű kilátót sem. Ez egy 850 méterre a tengerszint feletti épület, 2013-ban újították fel. A kilátás csodás, szerencsénk van, az egész vidéket pásztázza a szemünk. Lifttel érkezünk fel, férj lassan csordogál le a kötélpályán, én a lépcsőt választom. 

Amikor a férj békésen videózik a kötélpályán

Első élményünk mégsem ez, hanem a tó melletti rendőri találkozás. Csak egy csöppet mentünk többel a megengedettnél, ám ez éppen elég volt a szemfüles őrszemnek. Nem tudom minek köszönhettük a szerencsénket – Ambulance felirat a motoron talán? -, de a rendőr mindenféle bírság nélkül továbbenged. Pedig már a költségvetés átcsoportosítását számoltuk fejben.

Amikor szembejön a Kőmorzsoló

Gyermekkorom népmeséi jutnak eszembe, majd a Fehérlófia s a Kőmorzsoló.  Csak szeljük a kilométereket, szinte vágtázunk a tó és Villach után a 111-es úton. És egyszer csak ott magasodnak előttünk a semmiből a hegyek. Mellbevágó és szívfacsaró érzés. Mennyire parányiak vagyunk. Tisztelet érzek és hálát, hogy láthatom, szinte kézzel foghatom őket. A hegyek csúcsán érezni azt, amikor a föld az éggel összeér. S a hegyek gyomrában érzed az igazi sötétséget, a csöndet – kiváltképp amikor a  barlangmászó túrákon a lámpákat lekapcsoljuk. Nincs is ennél jobb terápia. 

Óriások jönnek szembe…

Visszavonhatatlanul szerelmes lettem a hegyekbe és örök szövetséget kötöttem velük. Azóta számtalan ilyen túrát megterveztünk, talán lesz hova eljutni az elkövetkezendő években. És hol van még a nászút vége?

Kilátás az erkélyről

Első szállásunk Birnbaumban az Edelweiss Hotel. Takaros, több emeletes házikó a hegy lábánál. Lepakolunk, a csizmában gyógyult lábamat igyekszem pihentetni. Cipőcsere, aztán még van idő vacsoráig egy kis motoros-gyalogos túrára. Pakkok nélkül át a hegyi hídon a Gail patakon, fel a köves utakon – szerintem már lassan lemegyünk a térképről. A GPS szerint Nostrán járunk. Szerintem nem tudom hol, lassan egy másik bolygón. Csend és nyugalom, illetve… ünneplő társaságba botlunk egy hegyihajléknál, aztán zsákutca. Kicsit vissza újra szó szerint a társaságon keresztül s irány tovább az esti úticél. Édes kicsi kápolnára bukkanunk egy szikla tetején, Szent Hubertus tiszteletére építették. Benézünk, sehol senki. A minioltár előtt emlékkönyv. Szinte hívogat, hogy itt hagyjuk írásos nyomunkat. Valahol Karintiában, az olasz határtól nem messze nevünk ott virít az utókornak.

Szent Hubertus kápolna az erdő közepén

Ahova szerettünk volna eljutni, az a természetvédelmi területen, a Carnix-hegységben lévő Wolayer See, egy gyönyörű hegyi tó. A hegy lábánál aztán osztottunk-szoroztunk: a háromórás túra sajnos nem fér bele a napba, maximum lámpással, éjszaka értünk volna vissza. Semmi szomorúság, hiszen így is körbeölel a csodás természet. A szálláson a vacsora kitűnő és bőséges, még másnapra is jut husi a szendvicsbe. A kilátás pedig káprázatos. Sajnos reggel csak egy párperces Napüdvözletre jut idő: csendben figyeljük a szemközti ormokon megcsillanó fénysugarakat. S várjuk, hátha fülünkbe súgnak valami titkot ezek a szürke óriások. Ám ők továbbra is hallgatnak. 

A túra eleje… és vége, Wolayer See alatt

Másnap reggel útravalónak maradnak a kanyarok, a Milkaboci szag s a következő állomás hívogató havas hegycsúcsa…

Kilátás a szállásról

Közel 400 kilométer első nap