Amikor az Őrangyalom sétálni megy…

Amikor az Őrangyalom sétálni megy

– Élni – néha vagy talán mindig – veszélyes!

FELADAT

Halálunk velünk
születik. Tanuljunk meg
jól élni vele.

(Fodor Ákos)

• Nem félsz motorozni? Hogy valami bajotok történik?
• Nem félek – mondom. – És te nem félsz élni? Van bátorságod az élethez? Van bátorságod őszintének lenni, élni és élni hagyni? És van bátorságod elmenni?

Imádom, amikor szeljük az utat és suhan a táj. Ahogy az életünk suhan velünk. Nincs gyomorgörcs, csak egy röpke fohász, hogy visszatérjünk. Mert jó visszatérni is. Ám el kell fogadni azt, hogy egyszer az út véget ér. Legalábbis itt a Földön. Halandó ruhánkat halhatatlan lelkünk valami egészen másra, felfoghatatlanra cseréli.

Imádom, amikor az angyalaink is itt röpülnek velünk. Ők mit látnak és éreznek vajon? Elképzelem, ahogy néha ráülnek a vállunkra vagy a hátsó dobozra. És elképzelem, amikor láthatatlan kezükkel egy kicsit megpöckölik a gázt, meghúzzák a féket vagy éppen leszívják az akksit, hogy ne tudjunk éppen abban a pillanatban elindulni. Talán azért, hogy olyan valamit kerüljünk el, amit még nem látunk előre. És mi csak nevetünk, nem idegeskedünk. Minden úgy jó, ahogy van. Minden akkor történik, amikor történnie kell.

Elfogadom, hogy roncsok vannak az út szélén. Elszorul a szívem egy pillanatra és együtt érzek. Azokkal, akik itt maradtak. Nekik még fáj, tudom. Sokáig. A hiány, az érthetetlen. Dühösek, szomorúak, aztán megadóan ők is elfogadják. És pár év múlva emlékeznek. Ők ott maradtak az út szélén, mi pedig suhanunk tovább. Gyalog, kétkeréken, négykeréken, sokkeréken, vízen és kerozinnal.

Elfogadom, hogy bármikor és bárhol lehet. Úton és útszélen. Kórházban és otthon az ágyban. Háborúban golyó által vagy egyszerűen a létra tetején a kertben.

Valahol tudom és érzem, hogy egyszer az Angyalom sétálni megy. Talán ő is megpihen, hiszen annyit rohantunk, suhantunk, álltunk, vártunk. Tudom, hogy egyszer nem fog figyelni. Nem azért, mert nem akar rám figyelni. Nem azért, mert nem szeret. Csupán azért, mert a közös út ott és akkor véget ér. Egy pillanatra félrefordítja a fejét. Aztán ott állunk egymással szemben. Már nincs könny a szemekben. Már nincs fájdalom a szívben. Szárnyaival betakar.

Hittel könnyebb, hit nélkül nehezebb.

Szeretlek, Angyalom. Szeretlek, Életem. Szeretlek Titeket, Elhagyott Útitársaim.

És egyszer majd, valamikor – nem tudom, hol és mikor… megtanulom kimondani, hogy …. Szeretlek, Halálom.

Kedves Naplóm! Most ennek volt itt az ideje… Holnap az örömről fogok írni, ígérem.