Az első

Az első

Az első benyomás, az első érzések, az első emlékek… Most következzenek az első motoros élmények. Mert hát valljuk be őszintén: kicsit romantikus, ám mégis meghatározó az ember lánya, fia életében az első közös emlék. Főleg, ha – remélhetőleg – hosszúnak tűnik a kapcsolat:) Egy sikeresnek mondható szezonzáró rendezvény estjén (motorostúra, mentős bemutató és Republic koncert végén) kissé fáradtan a mai napról kellene írni… De nem tudok, hiszen óhatatlanul megrohannak az első motorozás emlékei.

Sajnos vagy sem, az a bizonyos első motoros emlék nem a férjemmel volt. Nem az ő háta mögött kocogtak a fogaim, süvített a fülem mellett a szél és kapaszkodtam a sofőr vállába, derekába kissé izgatottan. Mint később tapasztaltam és megtudtam, a Ducati nyerge nem a legkényelmesebb. Tűzoltó sofőröm finoman, de határozottan vezetett, egyáltalán nem volt félelemérzetem.

Egyszóval az Egerszeg Rádió és a Kéklámpás Ördögök Motoros Egyesület közös baleset-megelőzési akciójából nem maradhattam ki, annyira jó mókának tűnt – s persze nemes cselekedetnek, mindenféle sznobság nélkül. Inkább tényleg csak kíváncsi és kalandvágyó voltam. (A család motoros múltját most kutatom, és jelentem: apámnak igaz volt egy régi Pannóniája, de az még születésem előtt, halvány emlékem sincs tehát minderről. Csupán annyit tudok egy régi-régi elbeszélésből, hogy anyukámat egyszer sikerült egy bukkanón elhagynia valamilyen poros-földes úton. Velem, a pocaklakóval együtt… s azon a motoron utazott már macska is, ő bezzeg nyeregben maradt…)

Stúdiónk egyik szobája egy motoros bizományihoz hasonlított azon a bizonyos május végi napon. Bőrnadrágok, kabátok, bukók és kesztyűk mindenhol: a kollégák kölcsönbe kapták ezeket a közel 200 kilométeres útra. Áhítattal nézegettük és próbálgattuk az ismeretlen ruhaneműket. 🙂 Interjú a rádióban, aztán indulás, felbőgtek a mocik a tévé előtt.

Hm, van is róla emlékem 🙂

https://www.youtube.com/watch?v=PrTlRDBcS6k

Így esett tehát, hogy első közös túránkon abszolút ismeretlenül kerekeztünk egymás mellett valahol pár méterre. Még útközben sem beszéltünk, csupán másnap kezdtünk levelezni…

Aztán valahogy az a csoda is megtörtént, hogy két nap múlva teljes díszben ott puffogott földszinti ablakom alatt a kék Honda és lovasa. És nem, nem volt szerelem első látásra, de valahol mégis izgalmas volt az egész. Elindultunk kettesben Kaposvár felé egy gyönyörű helyre, a Deseda-tóhoz. Egy kölcsön sisakkal, otthon összekapkodott, motorosnak kevésbé mondható ruhákkal és az elmaradhatatlan fényképezőgéppel.

Azóta megtanultam 150 km/órás sebesség mellett kattogtatni, néha bóbiskolni és relaxálni,  egyszerűen csak élvezni az utazást. Azóta a szél, az eső, a napfény másként a barátom. Egy másik élet, másik dimenzió. Nem az elcsépelt szabadság szó jut ilyenkor eszembe, hanem az út. Úton lenni, kiszakadni a mindennapokból. Egy ideig együtt utazni másokkal, egymás után sorban vagy egymással szemben. Vagy hosszú szakaszokon egyedül.  Létrának lenni a lent és a fent között. Lassabban szárnyalni, mint az őrangyalunk. Modernkori lovaggá válni, aki nem a csatába indul a paripáján, hanem hírt vinni és hozni. Utazóvá lenni térben és időben.

Az út maga  cél

“A boldogsághoz vezető út mindig javítás alatt áll. Az önfegyelem, türelem, kitartás, a folyamat azok a kulcsok, amelyek ajtót nyitnak bármely végcél előtt. A folyamat maga a jutalom.” (Dan Millman)